Mark Knopfler - Bécs, 2001

Mark Knopfler koncert Bécsben
2001. június 9, szombat
Wiener Stadthalle

Hónapok óta készültem már a nagy napra. A jegyet már márciusban beszereztem egy barátom bécsi kapcsolatán keresztül, így viszonylag nyugodtan teltek a hetek a koncertet megelőző napokig. Három barátommal együtt Nagyatádról, illetve Pannonhalmáról indultunk kocsival, hogy Ausztria fővárosában újra, élőben hallgathassuk Mark Knopfler koncertjét. Legutóbb 5 évvel ezelőtt a Petőfi Csarnokban láthattuk Mark-ot és zenésztársait így hát eléggé ki voltunk éhezve egy valódi kis rockmuzsikára.

Bécshez közelítve már vészjóslón tornyosultak a sötét felhők az osztrák főváros fölött. Az autópályán és az utcákon hömpölygött az eső, eléggé megnehezítve dolgunkat, mivel jómagam sofőrként most voltam először - nem hogy bécsben - de külföldön is. Az autópályáról letérve, három navigátorom segítségével nagy nehezen megtaláltuk a város egyik legnagyobb koncerttermét, a Wiener Stadthalle-t. Apróbb kerülővel (egy utca eltévesztésével), szinte rögtön megtaláltuk uticélunkat, és az épület előtti parkoló egyik üres helyére rögtön be is kormányoztam gépkocsinkat. Mivel még volt közel másfél óránk a koncert tervezett kezdési időpontjáig, így nem volt mit tenni, mint egy kis hazulról hozott ennivalóval, és némi Dire Straits / Mark Knopfler muzsikával az autómagnóban ütöttük el az időt. (Az eső miatt, szinte esélyünk se volt, hogy lássunk valamit a városból.)

Másnap egyébként a zenekar is erősen figyelte az időjósokat, hogy minél gyorsabban és egyszerűbben juthassanak el a turné újabb állomására, Varsóba. Később értesültem róla, hogy Mark Knopfler ekkor vehette át - ott Bécsben - újabb aranylemezét, kiadójától a Sailing To Philadelphia albumért

A bécsi Stadthalle legnagyobb termében a Halle D-ben rendezték a koncertet. Az épület hatalmas betontengere belül igényesen kialakított helységeket tartalmazott. A hatalmas előcsarnokba érve már látható volt, hogy itt igazán adnak a kényelemre és kultúrált zenehallgatásra. A jegyellenőrökön átjutva a csarnok bejáratait körülvevő előterekben nézelődtünk. A hangulat inkább egy színházlátogatásra hasonlított, mint egy rockkoncert előkészületeire. 7 óra körül aztán bejutottunk a nézőtérre is. Sajnos a jegyünk a színpaddal szemközti - s így a legtávolabbi - tribünjére szólt, így nyálcsorgatva néztük a színpad előtt, a küzdőtéren növekvő tömeget. ('96-ban azért mi is Knopfler bácsi lábai előtt tomboltunk ám... :-)) Ráadásul az utolsó előtti sor is elég lehangolónak tűnt első látásra. A párnázott ülőhelyek azonban ismét a szervező helyszín javára váltak. Érdekes, hogy a mozgássérülteknek a közdőtéren külön emelvényt biztosítottak, és a hosszú rámpán könnyen fel is tudtak jutni rá. Egyik társunk, sajnos csak tőlünk távol - az utolsó sor utolsó székében - foglalhatta el helyét, de mint utóbb kiderült, épp két szombathelyi srác mellé szólt a jegye. Egyébként is elég sok külföldi, számos magyar mellett, csehek és szlovákok is ellátogattak a koncertre.

A színpadon tucatnyi hangszer, hangfal és egyéb felszerelés várakozott, hogy hangokat csiholjanak ki belőlük. Hátul Chad Cromwell DW dobszerkója, valamint két billentyűarzenál, Guy Fletcher (jobbra) és Geraint Watkins (balra) hangszerei várakoztak. Geraint zongorája és Hammondja előtt Mike Henderson gitárjai, mellette pedig Glenn Worf basszusgitárja, hátul pedig bőgője várt csöndesen. Jobb oldalt Richard Bennett, középen pedig Mark több gitárja ékeskedett. A Stadthalle csak elég lassan kezdett el megtelni. Becsléseim szerint olyan 12 ezer ember lehetett a teremben, amikor...

A koncert

... 8 óra előtt pár percel kihunytak a fények. Ismerős harmóniák hallatszottak a közönség tapsolása közben. A Calling Elvis lassan, sejtelmesen, kissé balladisztikusan adta meg a koncert alaphangját. Mark színpadra érkezésekor természetesen a tömeg újjongva éljenezte az 52 éves gitárost. Fekete nadrágban és fehér ingben messziről is látványos jelenség volt, nem különben színes és gyönyörű gitárjaival! Hátulról természetesen csak egy látcsővel lehetett igazán élvezni a szinpadi látványt, habár a fények és a felhőket mintázó háttér egyébként is kivállóan adtak keretet a zenének. Igazán profi volt a fénytechnikusok munkája, ugyanúgy mint a keverőpult(ok) mögött ülőké is. A hátsó tribün előtt lévő keverők mellett számos monitor, notebook jelezte, hogy a technika manapság mindenhol kiegészíti, segíti, nem csak a zenészek, de a hangmérnökök munkáját is. A western-kalapos Mike Henderson igen jellegzetes, slide-os szólót nyomott Telecaster gitárján, mely rendesen megadta az alaphangját a dalnak.

A Dire Straits - szinte mindeki által ismert - slágere, még a legfalábubbakat is mozgásra kényszerítette. Legalábbis mi az ülőhelyeken, elég nehez vettük tudomásul, hogy nem táncolhatunk, tombolhatunk... A hangtechnika a Walk Of Life-nál még nem állt annyira teljesen a lábán, kicsit szétszórtnak tűnt a zenekar, a másodgitáros Richard Bennett akusztikus gitárját is alig-alig lehetett hallani, pedig a dal egyik alapja a folyamatos "reszelés". A What It Is a vége felé már úgy szólt, ahogy annak szólnia kell. Az elején még kissé álmosan fogadta a közönség az ismerős dallamokat, igaz a hosszúra nyúlt intro teljesen új volt számunkra. A Romeo & Juliet természetesen most is a csillogó, National Steel gitárral kezdődött, majd a bevezető utáni gitárváltással egyidőben a közönség is hangosan énekelte a dalt Mark Knopflerrel.

A Sultans of Swing-nél már csak négyen voltak a színpadon. A dob + basszus + gitár + szólógitár felállás ugyanis már '77-'78-ban tökéletesen megfelelő volt a Dire Straits egyéni hangzásának kialakításához. Ehhez persze Mark jól ismert szólója is hozzájárult. A dal, vitatathatatlanul az est egyik fénypontja volt. A szám végi szólóblokkból kimaradt a kiállás, azonban így is frenetikus energiával söpört végig a csarnokon a nóta.

A zenészek ezután átáltak a '96-os turnéból megismert "unplugged" hangszerelésre. Chad egy pergődobot tett ki a "nagy"-dobszerkó elő, Glenn megragadta a nagybőgőt, Geraint Watkins pedig tangóharmónikát ragadott ismét. Mike Henderson most hegedült, míg Richard egy buzukiból kényszerítette ki a hangokat. Guy Fletcher is gitárt ragadott, hogy a Done With Boneparte-t előadhassák. (Fontos eseménynek mondható, hogy Mark megemlítette Guy új pólóját is....:-) A nyugis dal meglepően nagy sikert aratott! Igazi remekmű. A soron következő Wag The Dog is meglepően jól sikerült élőben. Nem is reméltem, hogy Bécsben is előadják az "Amikor a farok csóválja" c. film betétdalát. Valódi rockszinpadra való nóta ez, bizonyítva, hogy Knopfler-bácsi tud még ilyen dalokat is írni.

A következő dal az utóbbi idők - szerintem - egyik legszebb MK balladája. A James Taylor-ral felvett Sailing To Philadelphia az Egyesült Államok sokat vitatott államhatárainak nyomvonalát kitűző tudósokról szól (Mason-Dixon vonal). Sajnos JT itt sem volt jelent, így a felelgetős dalt egymaga énekelte el Mark. Nem volt annyira izgalmas és érdekes mint az albumon, de tanulságos volt egy újabb megvilágításban hallgatni ezt a gyönyörű nótát.

A koncert felénél egy eleddig ismeretlen nóta a Pyro Man került terítékre. A háttér vérvörösre váltott, a zenészek a húrok közé csaptak. A Pyro Man ismét egy igazi blues-rock nóta. Kiváncsi vagyok, hogy szól a stúdió változata. (Valószínűleg készült ebből is stúdiófelvétel, csak nem fért már rá az albumra, néhány másik társával együtt.) A dal közepén Mark "rádióhangon" is énekelt egy darabig. A közönség megdöbbenve fogadta, amikor Glenn Worf hófehér basszusgitárját a földhöz csapkodva fejezte be a nótát. Felváltva a gitár teste és a nyaka érte a földet, hogy így csiholjon ki a hangszedőből egy durvább hangokat. A nóta legvégén aztán - közel másfél méter magasból - végleg a padlóra került a gitár. Mivel az ilyen show-elemeket nem szokhattuk meg DS/MK koncerteken, kicsit szerényen tapsolt - valószínüleg a megrökönyödéstől - a közönség. A hivatalos MK honlapról (Guy turné-naplója) kiderült, hogy a gitárt direkt erre a célra, a Pyro Man előadására szerezte be Glenn Worf...

Az újabb csúcs a koncert folyamán a Speedway at Nazareth volt. A markáns dal nagyon nyugodtan, lassan indult be, hogy a tetőponton mindent lesöpörve átadja a feeling-et a hallgatóknak. A Telecaster flanger-es, erőteljes hangja jellegzetes erőt adott a fődallamnak. Ezek a dalok élőben mind jobbak, mint az album! A nóta végén borzongva tapsolt, őrjöngött a közönség. Valódi modern Knopfler nóta, valódi élő prezentálásban. Leírhatatlan élmény.

A Telegraph Road első néhány másodperce már tapsvihart és éljenző füttykoncertet váltott ki, mind a küzdőtéren tombolóktól, mind a tribünökön helyet foglalóktól. A hosszú DS szimfónia a nyolcvanas éveket varázsolta a Stadthalle színpadára. Profi előadásmód, gyönyörű fényeffektek. Mit lehet mondani. Leírhatatlan előadás, elmondhatatlan érzésekkel. A TR végére eltűntek a zenészek a színpadról, azonban senki nem gondolta, hogy az előadásnak vége. A főblokk valóban végetért és a csapat rövid pihenője után a fények ismét megvilágították a színpadot.

A ráadás első nótája a '85-ös "születésű" Brothers In Arms volt. A színpad hátterén, mint távoli csillagok gyúltak ki az apró lámpácskák, gyönyörű keretet adva a szomorú, mégis pozitív kicsengésű dalnak. Mark fehér ingét fekete pólóra cserélte fel. A hanszerelés és a szólók tipikusak voltak. Ennél jobban már nem lehet megcsinálni ezt a dalt. A közönség soraiban is sorra gyulladtak fel az öngyújtók, sőt egy kis csoport csillagszórókat égetett... Valóban gyönyörű volt a dal, és a közönség a lehető legnagyobb hálával adózott a zenészeknek.

A következő nóta nagyon furcsa volt. Ismerős harmóniák, teljesen új hangszereléssel megvalósítva. Mi is ez a dal? Olyan ismerős! Valami country nótának tűnt az egész, de mókás volt, hogy mindenki ismerte a dal, mégsem tudta senki, hogy valójában miröl is van szó. Szerencse, hogy Mark belemormogta a mikrofonba az első strófát: "Now that ain't workin' that's the way you do it You play the guitar on the MTV..." A közönség hangosan felhördült. Ekkora poénra senki nem számított a Money For Nothing kapcsán. A szólógitár aztán a jól ismert torzítós hangra váltott, hogy a banda belecsapjon a legtöbbet játszott DS nótába. A közönség tombolt, a zenészek tényleg mindent kiadtak magukból. A nóta visszatérő sorát most is Guy énekelte: "I want my MTV".

Újabb szünet következett, de mivel a lámpák is sötétek maradtak, a közönség még egy utolsó esélyt kapott arra, hogy vastapssal jutalmazza a zenekart. Ekkorra már a tribünökön ülők is álva tapsoltak, fügyültek, kiabáltak, kérték a koncert folytatását. Az Alchemy koncert óta szinte minden koncert a Going Home-mal ért véget, az StP turnén azonban a So Far Away búcsúztatta a közönséget és a zenekart. Ezzel a valódi, pozitív kicsengésű, vidám búcsúdallal, igazi örömünneplés kezdődött a színpadon és a küzdőtéren, valamint a tribünökön egyaránt. A reflektorok megvilágították a közönséget, így Mark is szemügyre vehette a Stadhalle-ba ellátogató rajongóit. Láthatóan igen jó kedvben volt Mark Knopfler ezen a szombat estén. Folyamatosan "táncolt", integetett és mosolygott, ami a '96-os turnéhoz képest órási, pozitív változás volt. A közönség pedig örömittasan, ám ettől a zenétől soha be nem teljesülve hagyta ott a Stadthalle épületét.

Going Home

Este 10 után még mindíg zuhogott az eső Bécsre. Kissé gyanús is volt a dolog, hogy életem mindkét Knopfler koncertjén bőrig kell, hogy ázzak... de ha ennyin múlna, akár holnap este is kiállnék az esőbe. (Szerencsére most zárt helyen volt a koncert, nem úgy mint '96-ban a PeCsa-ban.) A városból ismét kissebb eltévedés után jutottunk ki. A koromfekete éjben, a ránkboruló sűrű csendet csak a kopogó eső, és az ablaktörlő ütemes zaja törte meg... egészen a határig. Ugyanis addigra elállt az eső, és csontszáraz úton mehettünk tovább hazafelé. A vámon a negyedórás várakozás alatt, a szomszéd várakozó sor egyik kocsijából ismerős dallam ütötte meg a fülünket. Mi ez? Kérdeztem magamban.... IGEN! WHAT IT IS! ... Természetesen mi sem hagyhattuk annyiban a dolgot, a Money For Nothing-gal válaszoltunk...

Újabb pannonhalmi kitérő után a balatongyöröki Szépkilátónál virradt ránk a nap. Addigra már legalább ötször meghallgattuk a direkt erre összeállított MK/DS kazettát. Reggel hatkor hazatérve pedig még mindíg a tegnap esti dallamoktól zaklatva próbáltam álomba ringatni magam....

Köszönjük Mark!
 

(megjegyzés: a koncert-képek nem Bécsben készültek)

A műsor

1. Calling Elvis
2. Walk of Life
3. What It Is
4. Romeo & Juliet
5. Sultans of Swing
6. Done With Bonaparte
7. Wag The Dog
8. Sailing To Philadelphia
9. Junkie Doll
10. Pyro Man
11. Speedway At Nazareth
12. Telegraph Road

13. Brothers In Arms
14. Money For Nothing

15. So Far Away

A zenészek

Mark Knopfler - gitár, ének
Guy Fletcher - billentyűk
Richard Bennett - gitár
Glenn Worf - basszusgitár
Chad Cromwell - dobok
Geraint Watkins - billentyűk
Mike Henderson - különböző hangszerek

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.